FÉRFI SZEMMEL NŐKNEK
pénteki rovatom a csajos csoport részére
Nyakunkon a Karácsonyt és Szilvesztert követő első nemzetközi ünnep, a Valentin- vagy Bálint-nap. Magyarországon ugyan sokan szidják, sokan elzárkóznak előle, újabb vásárlásra buzdító angolszász szörnyűségnek tartják, de mégiscsak a Szerelmesek napjáról van szó, egy ünnepről, amikor ha lehet, még közelebb kerülhetnek egymáshoz azok, akik tényleg szeretik egymást.
Leszögezem, én hiszek benne, szeretem. Nem azért, mert a Világban milliók és milliárdok tartják és ünneplik és nem azért, mert hatnak rám a reklámok, meg a marketingesek varázsmondatai és mégcsak nem is azért, mert aznap van a születésnapom. Nem. Tetszik. Ha van Anyák napja, van Gyereknap, van a bányászoknak vagy a hegyimentőknek saját ünnepük, akkor miért ne lenne a mindenki számára elérhető és átérezhető dolognak a világon, a szerelemnek ünnepe?
Persze joggal kérdezhetik, hogy minek az? Minek a szerelemnek ünnep? Minek egy nap egy átélhető dolognak, egy érzésnek? Lehet, hogy van bennem ezzel kapcsolatos romantika, de azt gondolom, azért, mert a világ egyik legcsodálatosabb dolgáról van szó! Hadd legyen egy nap, amikor azzal ünnepelhetünk, aki megdobogtatja a szívünket! Hadd legyen egy nap, amikor eszébe juttatjuk ezt az érzést azoknak is, akik már kezdik ezt elfeledni vagy nem érzik vagy már nem hisznek benne. Hogy legalább gondolkodjanak rajta, hogy mi az, ami másokat boldoggá tesz, ami szinte az égbe repíti őket, amitől néhány lépéssel a föld fölött lehet járni, ami úgy megtudja dobogtatni a szívünket, mint ha 110 gátot futnánk az olimpiai döntőben. Aminek két oldala van, és a csalódottság, a szeretett egyén elvesztése földbe tud döngölni és olyan hegyeket tud megmozgatni, amit nem is képzelnénk magunkról.
Vagy csak azért is fontos ez a nap, hogy a másiknak megint a fülébe súghassuk, hogy szeretjük. Teli gőzzel. Még mindig. És ezt lehet egy vacsorával, egy üveg borral, egy virágcsokorral, bonbonnal meg akár méregdrága ajándékkal is nagyobbítani, de úgyis az az egy mondat és a hozzá tartozó mosoly, ölelés a legfontosabb. Amitől érzi a másik, hogy nem hiába választotta annak idején. És ha kopik is a szerelem hevessége, el nem múlik. És ezen van mit ünnepelni.
Hiszen ünnep volt ez már a rómaiaknál is, amikor az egyszerű nép - a plebsz - ifjú férfiai ezen a napon tombolát húztak a még hajadon nők neveivel. Az így létrejövő párok egymással jártak egy ideig és néhányan a szóbeszéd szerint valóban egymásba szerettek. Ez a népszokás sok római arisztokrata szemében erkölcstelen volt. A mai nevét aztán Szent Bálintról kapta, Terni püspöke a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. Ennek, a szentről elterjedt egyik történet képezte az alapját. Eszerint amikor hite miatt II. Claudius császár idején lecsukták, Bálint a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégezték, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata.
Ez a történeti része. De fontos ez akkor is, amikor ma, a 21. Században, a Föld számos pontján még bűn szeretni azt, akit mi szeretnénk. Van, ahol a saját szüleik jelentik fel még tinédzserkorú lányukat, mert az, beleszeretett a szomszéd fiúba, annak dacára, hogy a kemény mohamedán törvények ezért meg is ölhetik. Vagy mielőtt esélyt kapnának fiatalok a választásra, sok helyen a világon kényszerűen összeházasítják őket, megfosztva a szerelem lehetőségétől a szinte még gyerekkorú delikvenseket. És akkor még a bőrszín, a vallás vagy ki tudja milyen maradi ok miatti különbségek miatti tilalmakról nem is beszélek. Ilyenkor kell értékelni a szabad választást, és azt a bizonyos banális szívdobbanást, ami bármikor és bárkinél beüthet.
Persze az, hogy ki hogyan ünnepli, ünnepli-e egyáltalán a szerelmet, eszébe jut-e – nos ez már magánügy. De a szeretetet Valentin naptól függetlenül is ki kell valahogy fejezni. A visszajelzés fontossága tarthat életben egy kapcsolatot, a hitet. A szerelemben, az egymáshoz tartozásban. Én azt gondolom, hogy erre egy tökéletes alkalom ez a nap.
És erről sem aznap, sem máskor nem szabad elfeledkezni!
amely az előzőhöz hasonlóan (19) ismét az elkövetés életkorát jelölte. És amíg 19 évesen nagy ígéretnek tartották, Adele idén robbantott. Ebben a duci csajsziban olyan erő, annyi érzelem és olyan hihetetlen muzikalitás van, ami kevesekben. És nem elég a rádiók által agyon játszott számokat hallani, mert a Rolling In The Deep, a Set Fire To The Rain vagy a Someone Like You csak egy darabja ennek a 48 percnyi orgiának. Ahogy Joseph Viney, a Sputnikmusic kritikusa írta az én gondolataimat összefoglalva a 21 kapcsán: „Olyan, mintha Aretha Franklin old-school soul zenéje találkozna Lauryn Hill pimaszságával és modern feminizmusával.”
előadóról van szó, aki olyan magabiztosan mozog a soul, a pop, a rock és a hip-hop ösvényei között, hogy az néha már megdöbbentő. Ráadásul albuma annyiból konceptlemez, hogy egy sajátos történetet mesél el a reménytelen szerelemtől a börtönig vezető útig, amelyben főhősünk ártatlanul ül. A She Said vagy a Prayin’ már mutatta a lemez erősségét, de a Love Goes Down azt a brit soul zenét hozta vissza, amire a Simply Red óta nem volt példa. És vannak a lemezen olyan számok, mint a Welcome To Hell vagy a The Recluse, amelyek újfajta energiákat mozgósítanak a hallgatóban. Kíváncsian várom, hogy mit tud még ez a srác.
nagyon jól tette, hogy megmutatta szólóban is, hogy mit tud, mert ezzel nagyon odatett valamit az asztal kellős közepére. A Fu*k/Forget You még csak egy kellemes sláger volt, amit gyakorlatilag az egész világ fütyörészett, aztán váltott egy sebességet és a következő fajsúlyos kislemezei megmutatták, hogy az amerikai popzenében is lehet újat mutatni. Az It’s Ok és a Bright Lights Bigger City vagy a manapság futó Cry Baby is egy jó énekes határ nélküli lelkesedése a jó, de populáris zenében. Hol gyengéd, hol keményebb, de nagyon dallamos. A régi amerikai soul zene 2011-es verziója.
Kravitz, akinek már jó régóta nem jelent meg stúdióalbuma. Hetek óta ez a cd forog a kocsimban, és még mindig nem tudtam megunni. Mert a jó öreg Lenny minden dalban másik arcát mutatja. Hol kőkeményen politikus (Black and White America), hol a rocker bújik elő belőle (Come On Get It), néha feka funk sztár (Sunflower), hol pedig nagyon szerelmes tini (I Can’t Be Without You). És még sorolhatnám mi minden más a Liquid Jesus DM utánérzésétől a Push lüktetéséig. Amerikában nem kajálták ezt a lemezt, pedig jó és nagyon lennikrevices.
Szóval a pasikra térve, sokáig a szőrös férfiak voltak divatban, és most nem a neandervölgyi ősemberekre gondolok. Elvis Presley, Sean Connery, Tom Jones vagy itthon mondjuk Ernyei Béla és Komár László is büszkén mutatkoztak kiomló mellszőrzettel a hatvanas-hetvenes években, be sem gombolták nagyon az ingjeiket, hiszen ez egyfajta nőkábító védjegyük volt. Ma, 2011 végén, ez vajon csábító?
De vajon a nők tényleg azt akarják? A környezetemben kutatva a nőknél most már igény, hogy a férfi is figyeljen arra, hogy a nemi szerv környéke ne hasonlítson az Amazonas őserdőre. Jogos. Ha mi, pasik elvárjuk az ápolt Vénusz-dombot egy nőtől, az a minimum, hogy mi is kordában tartjuk. A hónaljkutyára már változatosabb válaszok érkeztek, fogalmazzunk úgy, hogy “igény szerint” kategória. Valami olyasmi, mint az arcszőrzet, ki így, ki úgy szereti. A mellkasnál találkoztam a legnagyobb elutasítással, mármint a borotváltság iránt. Ezt nagyon is macsónak találják a nők. Szeretik, férfiasnak tartják. Talán a tomdzsonszos villantás ma már nem divat nyilvánosan, de az úgy tűnik a hálószobában kell még a magyar csajoknak.
Persze, mindenkinek kicsúszik a szájából egy-két olyan káromkodás, amely akár közönségesnek is hathat, ha valami elromlik, valami nem úgy történik, ahogy annak lennie kéne. De ez benne van a pakliban! Igaz néha rosszkor, rossz helyen is elhangozhat, de alapvetően megértő vagyok ebben a szituban, mert magam is – sajnos vagy nem – használom őket. Bár néha megjegyzi egy-egy széplelkű kollega vagy barát, hogy „Te is olyan mosdatlan szájú vagy, mint a többiek!” De hangsúlyoznom kell – talán magam védelmében is – hogy káromkodás és káromkodás között is nagy a különbség. A stílus sokat számít és nálam nem gond, ha egy nő ugyanazt jegyzi meg kissé „szlengesebben” valamiről, amit egy pasi, én ebben nem látok kivetni valót, ha az nem céltalan.
