Leszögezem, én hiszek benne, szeretem. Nem azért, mert a Világban milliók és milliárdok tartják és ünneplik és nem azért, mert hatnak rám a reklámok, meg a marketingesek varázsmondatai és mégcsak nem is azért, mert aznap van a születésnapom. Nem. Tetszik. Ha van Anyák napja, van Gyereknap, van a bányászoknak vagy a hegyimentőknek saját ünnepük, akkor miért ne lenne a mindenki számára elérhető és átérezhető dolognak a világon, a szerelemnek ünnepe?

Persze joggal kérdezhetik, hogy minek az? Minek a szerelemnek ünnep? Minek egy nap egy átélhető dolognak, egy érzésnek? Lehet, hogy van bennem ezzel kapcsolatos romantika, de azt gondolom, azért, mert a világ egyik legcsodálatosabb dolgáról van szó! Hadd legyen egy nap, amikor azzal ünnepelhetünk, aki megdobogtatja a szívünket! Hadd legyen egy nap, amikor eszébe juttatjuk ezt az érzést azoknak is, akik már kezdik ezt elfeledni vagy nem érzik vagy már nem hisznek benne. Hogy legalább gondolkodjanak rajta, hogy mi az, ami másokat boldoggá tesz, ami szinte az égbe repíti őket, amitől néhány lépéssel a föld fölött lehet járni, ami úgy megtudja dobogtatni a szívünket, mint ha 110 gátot futnánk az olimpiai döntőben. Aminek két oldala van, és a csalódottság, a szeretett egyén elvesztése földbe tud döngölni és olyan hegyeket tud megmozgatni, amit nem is képzelnénk magunkról.

Vagy csak azért is fontos ez a nap, hogy a másiknak megint a fülébe súghassuk, hogy szeretjük. Teli gőzzel. Még mindig. És ezt lehet egy vacsorával, egy üveg borral, egy virágcsokorral, bonbonnal meg akár méregdrága ajándékkal is nagyobbítani, de úgyis az az egy mondat és a hozzá tartozó mosoly, ölelés a legfontosabb. Amitől érzi a másik, hogy nem hiába választotta annak idején. És ha kopik is a szerelem hevessége, el nem múlik. És ezen van mit ünnepelni.

Hiszen ünnep volt ez már a rómaiaknál is, amikor az egyszerű nép - a plebsz - ifjú férfiai ezen a napon tombolát húztak a még hajadon nők neveivel. Az így létrejövő párok egymással jártak egy ideig és néhányan a szóbeszéd szerint valóban egymásba szerettek. Ez a népszokás sok római arisztokrata szemében erkölcstelen volt. A mai nevét aztán Szent Bálintról kapta, Terni püspöke a 14. században a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban. Ennek, a szentről elterjedt egyik történet képezte az alapját. Eszerint amikor hite miatt II. Claudius császár idején lecsukták, Bálint a börtönőre vak leányának visszaadta a látását. Mielőtt – a hagyomány szerint – február 14-én kivégezték, búcsúüzenetet küldött a lánynak, amelyet így írt alá: „A Te Bálintod.” Ez a Bálint-napi üzenetküldés eredetének leggyakoribb magyarázata.

Ez a történeti része. De fontos ez akkor is, amikor ma, a 21. Században, a Föld számos pontján még bűn szeretni azt, akit mi szeretnénk. Van, ahol a saját szüleik jelentik fel még tinédzserkorú lányukat, mert az, beleszeretett a szomszéd fiúba, annak dacára, hogy a kemény mohamedán törvények ezért meg is ölhetik. Vagy mielőtt esélyt kapnának fiatalok a választásra, sok helyen a világon kényszerűen összeházasítják őket, megfosztva a szerelem lehetőségétől a szinte még gyerekkorú delikvenseket. És akkor még a bőrszín, a vallás vagy ki tudja milyen maradi ok miatti különbségek miatti tilalmakról nem is beszélek. Ilyenkor kell értékelni a szabad választást, és azt a bizonyos banális szívdobbanást, ami bármikor és bárkinél beüthet.

Persze az, hogy ki hogyan ünnepli, ünnepli-e egyáltalán a szerelmet, eszébe jut-e – nos ez már magánügy. De a szeretetet Valentin naptól függetlenül is ki kell valahogy fejezni. A visszajelzés fontossága tarthat életben egy kapcsolatot, a hitet. A szerelemben, az egymáshoz tartozásban. Én azt gondolom, hogy erre egy tökéletes alkalom ez a nap. 

És erről sem aznap, sem máskor nem szabad elfeledkezni!