Dénes Tamás

És még egy fontos kitétel, mint a magyar zene rajongója: most szándékosan határainkon túl készült lemezekről listázom, mert az itthoni összeomló lemezpiacon uralkodó káoszból nehezebb volt választani. Abban pedig jószerével egy-két remek új és régebbi zenekaron és előadón kívül csak a televíziós tehetségkutatók sztárjairól lehetett hallani, akik között én kevés igazán kreatív, minimum Caramel szintű ZENÉSZT (nem karaoke-sztárt) találtam – tisztelet a kivételnek! De hála Istennek van Harcsa Veronikánk, Irie Maffiánk, PASOnk, Quimbynk, Brainsünk, Vad Fruttink vagy éppen Compact Disconk! Úgyhogy magyar zene: fel, támadás!

Persze nemcsak itthon változott meg a zene a lemezkiadás összeomlása miatt, de erről majd egyszer megírom a magvas véleményemet. Most maradjunk a szigorú tényeknél és 2011-nél a zenei műfajban Magyarország határain túl – szerintem.

 

Sok nagy sztár jelentette be, hogy ez az év számukra a visszatérést és egy új lemez kiadását jelenti, így érdeklődve vártam, hogy milyen lesz a Radiohead, az REM, a Beastie Boys vagy éppen a Red Hot Chilli Peppers albuma. De 2011 számomra ebből a szempontból csak remény maradt, sőt Michael Stipe-ék be is jelentették, hogy majd negyedszázadnyi együtt zenélés után vége a Gyors. Szem. Mozgásnak. A friss állócsillagok, mint a Madonna-pótlék Lady Gaga és a Whitney Houston posztját elfoglaló Beyoncé hozták a kötelezőt, így ők a csúcson tudtak maradni egy-egy a közepesnél azért jobb lemezzel. Felbukkantak ügyes zenészek, akik mertek kisérletezni, mint a hip-hop-ot a mainstraembe olvasztó európai David Guetta és az amerikai Pitbull, akik így sztárokból dollármilliomos, stadionmegtöltős szupersztárokká avanzsálódtak. Előretörőben vannak ügyes fiatalok, mint a már lassan állócsillag Rihanna, a nagy felfedezett fekete karmú Adam Lambert, a Grammy-gyűjtő Bruno Mars vagy az über laza, de stílusos Foster The People. És minden bizonnyal lehet még sorolni stílusokat és albumokat, amely azért tavaly ütött a Mick Jaggerrel felturbózott reggeas-popos Superheavy-tól kezdve a grunge-popos Nickelback-ig, de nekem tavaly négy lemez tetszett igazán. Két angol és két amerikai.

 

1. Adele: 21 – Ez a csaj valamit tud. 21 évesen jelentette meg második sorlemezét, amely az előzőhöz hasonlóan (19) ismét az elkövetés életkorát jelölte. És amíg 19 évesen nagy ígéretnek tartották, Adele idén robbantott. Ebben a duci csajsziban olyan erő, annyi érzelem és olyan hihetetlen muzikalitás van, ami kevesekben. És nem elég a rádiók által agyon játszott számokat hallani, mert a Rolling In The Deep, a Set Fire To The Rain vagy a Someone Like You csak egy darabja ennek a 48 percnyi orgiának. Ahogy Joseph Viney, a Sputnikmusic kritikusa írta az én gondolataimat összefoglalva a 21 kapcsán: „Olyan, mintha Aretha Franklin old-school soul zenéje találkozna Lauryn Hill pimaszságával és modern feminizmusával.”

 

 

2. Plan B: The Defamation of Strickland Banks – Szintén második lemezes fiatal előadóról van szó, aki olyan magabiztosan mozog a soul, a pop, a rock és a hip-hop ösvényei között, hogy az néha már megdöbbentő. Ráadásul albuma annyiból konceptlemez, hogy egy sajátos történetet mesél el a reménytelen szerelemtől a börtönig vezető útig, amelyben főhősünk ártatlanul ül. A She Said vagy a Prayin’ már mutatta a lemez erősségét, de a Love Goes Down azt a brit soul zenét hozta vissza, amire a Simply Red óta nem volt példa. És vannak a lemezen olyan számok, mint a Welcome To Hell vagy a The Recluse, amelyek újfajta energiákat mozgósítanak a hallgatóban. Kíváncsian várom, hogy mit tud még ez a srác.

 

 

3. Cee Lo Green: The Lady Killer – A Gnars Barkley-ből megismert nagydarab énekes nagyon jól tette, hogy megmutatta szólóban is, hogy mit tud, mert ezzel nagyon odatett valamit az asztal kellős közepére. A Fu*k/Forget You még csak egy kellemes sláger volt, amit gyakorlatilag az egész világ fütyörészett, aztán váltott egy sebességet és a következő fajsúlyos kislemezei megmutatták, hogy az amerikai popzenében is lehet újat mutatni. Az It’s Ok és a Bright Lights Bigger City vagy a manapság futó Cry Baby is egy jó énekes határ nélküli lelkesedése a jó, de populáris zenében. Hol gyengéd, hol keményebb, de nagyon dallamos. A régi amerikai soul zene 2011-es verziója.

 

 

 

4. Lenny Kravitz: Black and White America – Nem titkolom, egyik kedvencem Lenny Kravitz, akinek már jó régóta nem jelent meg stúdióalbuma. Hetek óta ez a cd forog a kocsimban, és még mindig nem tudtam megunni. Mert a jó öreg Lenny minden dalban másik arcát mutatja. Hol kőkeményen politikus (Black and White America), hol a rocker bújik elő belőle (Come On Get It), néha feka funk sztár (Sunflower), hol pedig nagyon szerelmes tini (I Can’t Be Without You). És még sorolhatnám mi minden más a Liquid Jesus DM utánérzésétől a Push lüktetéséig. Amerikában nem kajálták ezt a lemezt, pedig jó és nagyon lennikrevices.

 

 

 

 

 

Biztos voltak még remek korongok a tavalyi esztendőben, de én ezeket szerettem és szeretem a legjobban. Ami talán feltűnő, hogy nem találtam a 2011-es termésben jó rock lemezt. Az biza hiányzik! De várom a javaslatokat!

 

Várom a javaslatokat hölgyeim, a csoportban! Ha valaki esetleg nem tagja a csoportnak, de szeretne benne lenni, vagy hozzászólni, be tud jelentkezni itt.

 

 

támogatta: Senia Events