FÉRFI SZEMMEL NŐKNEK
pénteki rovatom a csajos csoport részére
Egész egyszerűen néha a szülők úgy érzik, hogy mindent jobban tudnak a pedagógusoknál. Egyszerre több történet is befutott a karmaim közé az elmúlt héten, ahol a tanárok csak pislogtak, hogy mi is történik körülöttük. De a szülők valahogy mindig jobban tudták, hogy mit kellene tennie az iskolának vagy a pedagógusnak, mint annak, aki ott volt, aki észlelte időben, hogy a gyerekek hibáztak vagy rosszalkodtak. Valami alaposan megváltozott ebben a kérdésben is az elmúlt években.
Hagyjuk most a konkrét példákat, hiszen mindenki tudna a környezetéből eleven sztorikkal szolgálni pro és kontra. De – mint volt pedagógus – mégis csodálkozom az olyan történeteken, amikor szülők valósággal számon kérnek gyerekek elmondása alapján pedagógustól valamit. Vagy amikor szülők diktálnak a tanárnak, hogy miként kellene inkább nevelni a gyerekeket, mert azok esetleg veszekednek vagy verekednek tanítási idő alatt. Álszent módon, mintha otthon nem tenné meg. (kép)
Kedves Szülők! Én is bírok egy eleven nyolc éves fiúval, de még soha az életben nem gondoltam azt, hogy bármiért is beleszóljak azokba az elvekbe, ahogy a gyerekemet tanítják. Mert megbízom az iskolában és megbízom a fiam szimpatikus tanító nénijében. Ő jobban tudja, hogyan kell nevelni az én rosszcsont fiamat, aki bizony hajlamos nem oda figyelni vagy éppen nem megcsinálni a házi feladatát, sőt bunyózni is az iskolában. Azért választottam azt az iskolát, mert jó a híre és ha nem tetszik, átiratom máshová. A tanító nénivel is beszéltem beiratkozáskor és a mai napig örülök, hogy egy ilyen jó pedagógus tanítja a kölykömet.
Én sem voltam különb ilyen idős koromban, és bár – mint mindenkit – ért jó néhány igazságtalanság a tanárok részéről, ma már tudom, hogy mennyi szeretettel és jó szándékkal neveltek. A legjobb tanáraimra a mai napig név szerint emlékszem, pedig közöttük volt olyan, aki intőt vagy egyest adott nekem. Vagy éppen behívta a szüleimet, mert éppen nem tanultam. És bár az akkor, marha szarul esett, de zsigerből éreztem, hogy nekem kell ennél az embernél többet vagy jobbat nyújtanom. Mert - még ha nem is mondtam ki magamnak - tudtam, hogy igaza van és nem akar rosszat nekem. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban keményebb volt a rendszer és ennek megfelelően az iskola is.
Ma liberálisabb a szellem, amivel nincs baj, és azt sem bánom, hogy nem pofonokat vagy körmösöket kapnak a gyerekek, de az nem tetszik, hogy egy-egy hülyegyerek hazugsága vagy igazságosztó szülő miatt józan pedagógusokat vizsgálnak ki vagy rosszabb esetben függeszthetnek fel. Természetesen van olyan, hogy történetesen a tanár hibázott vagy cselekedett helytelenül, de valahol úgy érzem az a bizonyos tanári tekintély eltűnt, elfogyott. Pedig nagy szükség lenne rá. Hogy a gyerekek felnézhessenek rá, hogy a szülők elhiggyék, hogy ő jobban ért a gyerekek oktatásához, neveléséhez, mint egy-két félművelt apuka vagy anyuka. Hiszen tanulták ezt egyetemen, főiskolán és van gyakorlatuk benne.
És hagyják már őket! A tanárok sem szólnak bele a szülők munkájába. Abban pedig fogadják el a segítségüket, ha azt veszik észre, hogy valami nem klappol a gyereknél. Ők értenek ehhez, és segíteni akarnak. Nekik ez a hivatásuk, klassz, értelmes embereket szeretnének azokból a kis ember kezdeményekből nevelni, akik az elején még a nevüket sem tudják leírni.
És még ezért a megalázóan kevés pénzért is keményen dolgoznak, javítanak dolgozatot vagy telefonálgatnak szülők után általában több diplomával, mint amennyi néha egy osztálynyi szülőnek van. De szeretik csinálni, hiszen látható a végén az eredmény.
Ha hagyják őket…
