Vasárnapi MTI-hír: „Ezerméteres szabadesést élt túl egy dán nő, akinek nem nyílt ki az ejtőernyője. Az egy kilométeres magasságból földre zuhant nőt élve találták meg a mentőalakulatok Brande település mellett; eszméleténél volt, és az orvosok szerint nincs életveszélyben.”
Ha valaki ugrott már ejtőernyővel akárcsak egyszer is életében, az pontosan tisztában lehet azzal a ténnyel, hogy ez mit jelent. És most nem fizikáról vagy anatómiáról van szó, mert az egyszerűbb: leugrassz, gyorsulsz és szénné töröd magad. Ezt még a Gyalogkakukkot néző kisgyerekek is tudják a farkas példájából, aki adásonként huszonkétszer töri szarrá magát így. A nőnek piszok nagy mázlija lehet vagy gumicsontjai vannak. (kép forrás)
Nem, nem erre gondoltam. Amikor én ugrottam ejtőernyővel és felvittek a tandemugráshoz négyezer méter magasba, valahogy átértékelődött minden. De nagyon. A nyitott helikopterből felhőket és alattuk parányi tárgyakat láttam. És valami nagy űrt éreztem a kettő között. És a félelmet, amit korábban nem. Nagyon gáz volt, ahogy gyakorlott „ejtőernyős-társam” a pánikom ellenére valósággal kihajította a testemet a semmibe. És zuhantunk. Ott valami hihetetlen nyugalom szállt meg. Lobogott a fejem, lábam, még a szám is – de a pánik elmúlt. Maradt helyette valami olyan jógikat megszégyenítő tudatmódosult állapot, amit az adrenalin ezer százalékos túltengése és a hihetetlen, földöntúli látvány okozhatott. A süvítő szél és a fenn létező csend egyvelege is hozzájárult ehhez a leírhatatlan érzéshez, amit egyszer csak a kibomló ejtőernyő rángatása zavart meg, ami újabb nyugalmat adott. Aztán az egyre közeledő föld és az integető rokonok látványa már némi magabiztosságot is kölcsönzött. És bohóckodtam már ezerrel ahogy földet értem, pózoltam, mint egy James Bond, aki naponta hatszor ugrik, de kapkodtam rendesen a levegőt az élmény és a poststressz hatására.
Azóta is álmodtam már arról, ahogy kinézve a helikopterből a semmibe milyen félelem szállt meg és arról a végtelen nyugalomról is, ami zuhanás közben kapott el. Ezt át kellett élnem. Azt mondják a zuhanás ősi félelem, de meg kell tanulni legyőzni. Ha legyőzni nem is sikerült, átéltem – és talán még élveztem is.
És kinyilt az ejtőernyőm.
Ha tetszik a blogom, kövess a FaceBook oldalamon is: Dénes Tamás műsorvezető
támogatta: senia group
