Dénes Tamás

 

Ma reggel arra kaptam fel a fejemet rádióhallgatás közben, hogy a hírekben mondják, a Lágymányosi híd nevét Rákóczi hídra változtatják. És szomorú lettem. Muszáj? És minek?

Ne keressen senki politikai indítékot vagy személyes ellentétet, mert nincsen. Még csak a tanár sem szólal meg bennem. És még a Rákócziakkal sincs semmi gondom, különösen nem a II. Ferenccel. Nem. Azzal van gondom, hogy egy tökéletes földrajzi nevet, egy tájékozódásra igazán alkalmas nevet eltörölnek egy történelmi személységért, aki – valljuk meg – a legtöbb magyar állampolgárnak egy a pénzjegyen szereplő arcot jelent, vagy néhány oldalt a hatodikos történelemkönyvben, a külföldieknek pedig még azt sem.

Ráadásul minden faluban, városban dögivel van Rákóczi utca, út vagy tér, Budapesten is.

Szeretem, ha egy fontos pontot jól meg lehet határozni. Sokkal egyszerűbb felfogni, merre is található. Ha azt mondom, hogy kanyarodj a Rákóczi híd felé, még a Fővárost ismerőknek is végig kell, hogy fusson az agytekervényein, hogy arról a hídról van szó, amely a Dél-Ferencvárost köti össze Lágymányossal. Ha azt mondom, hogy Lágymányosi, akkor ezzel kevesebb a gond. Nekem problémás az Erzsébet és a Szabadság híd megkülönböztetése is – bár ez inkább az én gyengeségem.

A Ferihegyi reptér átnevezése kevesebb gondot jelentett, mert ez az egyetlen fontos és nagy repülőterünk van, ezt nem lehet eltéveszteni. És a szándékot is értem, hiszen Liszt a kevés nagyon ismert magyar egyike. Valamelyest azonosítani tudjanak bennünket még a nagyon tuskók is. Bár - ahogy a taxisoktól hallom – a pesti köznyelv csak Liszt Ferihegyi reptérnek hívja.

Félek, a Megyeri híd is új nevet kap majd, pedig ez a név is jól funkcionál. Mondjuk, ha egy nemzetközi szavazás eredménye után poénos lenne az új név, amin legalább mosolyognánk, és a nemzetközi hírek élére kerülnénk jó sok turistát vonzva ezzel, bár nem szeretném, de azt elfogadnám. Jól emlékszem, hogy az amerikai Fábry – Stephen Colbert kapta a legtöbb szavazatot, miután fél Amerikát megmozgatta showműsorában? 

Nálam, ha már muszáj, a Chuck Norris híd elnevezés nyerne, hiszen Chuck Norris bármerre fordul, a Nap mindig mögötte van...nem mer a szemébe sütni... 

 

 

 

 

 

 

Vasárnapi MTI-hír: „Ezerméteres szabadesést élt túl egy dán nő, akinek nem nyílt ki az ejtőernyője. Az egy kilométeres magasságból földre zuhant nőt élve találták meg a mentőalakulatok Brande település mellett; eszméleténél volt, és az orvosok szerint nincs életveszélyben.”

 

 

 

 

Ha valaki ugrott már ejtőernyővel akárcsak egyszer is életében, az pontosan tisztában lehet azzal a ténnyel, hogy ez mit jelent. És most nem fizikáról vagy anatómiáról van szó, mert az egyszerűbb: leugrassz, gyorsulsz és szénné töröd magad. Ezt még a Gyalogkakukkot néző kisgyerekek is tudják a farkas példájából, aki adásonként huszonkétszer töri szarrá magát így. A nőnek piszok nagy mázlija lehet vagy gumicsontjai vannak. (kép forrás)

 

Nem, nem erre gondoltam. Amikor én ugrottam ejtőernyővel és felvittek a tandemugráshoz négyezer méter magasba, valahogy átértékelődött minden. De nagyon. A nyitott helikopterből felhőket és alattuk parányi tárgyakat láttam. És valami nagy űrt éreztem a kettő között. És a félelmet, amit korábban nem. Nagyon gáz volt, ahogy gyakorlott „ejtőernyős-társam” a pánikom ellenére valósággal kihajította a testemet a semmibe. És zuhantunk. Ott valami hihetetlen nyugalom szállt meg. Lobogott a fejem, lábam, még a szám is – de a pánik elmúlt. Maradt helyette valami olyan jógikat megszégyenítő tudatmódosult állapot, amit az adrenalin ezer százalékos túltengése és a hihetetlen, földöntúli látvány okozhatott. A süvítő szél és a fenn létező csend egyvelege is hozzájárult ehhez a leírhatatlan érzéshez, amit egyszer csak a kibomló ejtőernyő rángatása zavart meg, ami újabb nyugalmat adott. Aztán az egyre közeledő föld és az integető rokonok látványa már némi magabiztosságot is kölcsönzött. És bohóckodtam már ezerrel ahogy földet értem, pózoltam, mint egy James Bond, aki naponta hatszor ugrik, de kapkodtam rendesen a levegőt az élmény és a poststressz hatására.

Azóta is álmodtam már arról, ahogy kinézve a helikopterből a semmibe milyen félelem szállt meg és arról a végtelen nyugalomról is, ami zuhanás közben kapott el. Ezt át kellett élnem. Azt mondják a zuhanás ősi félelem, de meg kell tanulni legyőzni. Ha legyőzni nem is sikerült, átéltem – és talán még élveztem is.                       

 

 

 És kinyilt az ejtőernyőm.

 

 

 

 

 

 

 

 Tudom, hogy a nők nagyon kényesek arra, amikor a férfiak – pláne, ha az a párjuk-társuk – leragadnak a cici-fenék négyszögben, mondván: „van más is rajtunk, nem csak ezek!” Persze minden nő a legelőnyösebben próbálja mindezek ellenére kihangsúlyozni a kebleit cseles és kevésbé cseles melltartókkal, ruhákkal és dekoltázsokkal, és figyel a popsi megfelelő elhelyezésére is. Naná! Mi pasik pedig meg is nézzük, le is csekkoljuk és dicsérünk. Mert szeretjük „őket”. (forrás)

 

Tegnap egy kolléganőm egy idézetet küldött a Facebook-on. Ismeretlen szerző érdekes megjegyzését:

 

"Amikor az emberszabásúak még négy lábon jártak, a gömbölyű, húsos far játszotta a főszerepet a hímek csábításában, hiszen a hím hátulról hágta meg a párját. Ám az ember felegyenesedett és két lábon jár, így a kebel megnagyobbodott, hogy a szemből közelítő hímet magához vonzza. (...) Kevés férfi képes különbséget tenni a dekoltázs és a fenék közelképe között."

 

Az első reakció a mosoly volt, sőt a második is, hiszen futott a neten egy cseles fotósorozat korábban, amikor gömbölyű testrészekről kellett megtippelni, hogy az popsi vagy cici, és persze minden másodiknál bedőlt a még sokat látott hím is. De a Jóisten rakott a mellekre bimbót, hogy a gyerekek élelemhez, a férfiak pedig újabb örömforráshoz és játékszerhez jussanak. És persze, hogy könnyebben menjen a megkülönböztetés, még alkoholos állapotban is. A nők pedig nem a hátsójukon jelzik a legláthatóbban, ha éppen fáznak a legnagyobb örömünkre. (forrás)

 

Aztán az újabb olvasás után, mint pasi, jött a nők számára – gondolom – mindent ütő gondolat: na és? Mi van, ha nem tudunk különbséget tenni? A lényeg a nő számára a csábítás a kerekded formákkal. Hogy az elöl van vagy hátul, esetleg mindkét helyen a megfelelő formában és mennyiségben…

A lényeg, hogy hasson! És hölgyeim, szokott hatni! Ez baj?

 

 

 támogatta Senia Group

 

 Az elmúlt négy napban itt a Juventus Rádióban egy olyan játékot játszottunk, amelynek a győztesét másodmagával elrepítjük Dublinba, ott tölthet egy nagyon dögös szállodában három éjszakát és még koncertjegyeket is kap a Malahide kastély parkjába, hogy a budapesti fellépése előtt láthassa kedvenc hercegemet, Prince-t.

Persze ilyenkor egy műsorvezető feladata, hogy egy kicsit utána kaparjon, milyen a szálloda, mit lehet látni az ír fővárosban, Prince-ről némi kedvcsináló, hogy akarjanak az emberek játszani. Naná, hogy akarnak. Ki ne akarna Dublinban ingyen ficánkolni? Ki ne akarna ingyen Prince koncerten nyomulni?

Szóval ömlöttek belőlem is az emlékek Dublinról, ami egy nagyon frankó város. Nagyon élhető, jófej emberekkel, csodálatos kocsmákkal és rengeteg látnivalóval. Két éve voltunk ott, ott dolgozó magyar barátoknál laktunk, akiknek így a blogon keresztül is külön köszönet, mert lazák és informatívak voltak és sokat segítettek.

Ők mutatták meg a helyiek Szentendréjét, Howth-t, ahol szarrá fotóztam magam tengeri világítótornyokkal, amiért annyira odavagyok. Ők vittek el igazi ír kocsmába rögtön az első este, ahol az ír lélek és a Guiness sör mélyére tudtam lesni elég keményen (miközben szegény barátnőm az ágyukban dekkolt a Ferihegyen benyomott pizza okozta gyomorproblémákkal). Velük ettünk igazi fisendcsipszet és néztünk igazi ír tv-komédiát, ami egy külön humorforma, talán még az angol humornál is elvetemültebb.

Jártunk Dubliban a Juventus ír testvérrádiójában, voltunk a Guiness sörfőzdében, ahonnan egyből átvillamosoztunk a Jameson whiskey-gyárba – természetesen mindenhol kóstoltunk is… 

 

 Egy-szó-mint-száz Dublin nagyon bejött. Prince zenéjét a Let’s Go Crazy óta imádom, még a suliban Gaskó barátommal örjöngtünk rá, amíg a többiek még a Modern Talking-nál és a Flashdance-nél voltak leragadva. Szóval Dublin megspékelve a funky-herceggel. És akkor láttam meg a neten a koncerthelyszínt, a Malahide kastélyt. Kész voltam! Nagyon állatul néz ki! Olyan igazi vár, mint ami az amerikai filmekben van kerek bástyákkal, csipkés tornyokkal, szélkakassal – igaz ilyenből Írországban van vagy néhány tucat.

De koncerthelyszínnek nem akármilyen!

Fellépett már itt Joe Cocker és a Radiohead is néhány tízezer néző előtt. Bevallom irígykedtem egy sort, de gratulálok a nyertesnek! Élvezze Dublint ő is annyira, mint én és megdöglenék képekért a Kis Herceg fellépéséről a kastéllyal a háttérben.

Marad a Sziget és Prince, meg a dublini emlékek egy Guiness-szel a kezemben.

Az sem utolsó.

 

 

Támogatta Senia Group

 

Nem túl vidám a nyitány itt a blogoldalamon Amy Winehouse halálával foglalkozni, de ha már arra vállalkoztam, hogy nap-mint-nap egy-egy számomra fontos vagy érdekes hírrel foglalkozom, akkor ennek itt a helye!

Amy halála megrázott, nem tagadom: nagyon bírtam ezt a modern Janis Joplin-t, akit hihetetlen tehetséggel és – a hírek szerint – rettenetes természettel áldott meg a Jóisten. Állati nagy fazon volt, a hatvanas évekbeli Ronettes nevű csajbandára hajazó frizkójával, esetlen mozgásával, rút szépségével és a béna tetkóival. És azzal a hanggal, amit nem lehetett összetéveszteni senkiével, és ez a nagy dolog a mai fura zenei mezőnyben. Na meg az, ahogy stílusokat tudott úgy keverni, hogy a fél világ aztán azt dúdolja. Nem sok lemez maradt utána, ahogy Joplin után sem és ő is mindössze 27 évet élt, ahogy Joplin (vagy Curt Cobain vagy Jim Morrison). 

És ugyanúgy elhasználta azt a testet, amit kapott. Szétcuccozta, szétpiálta magát. Egy haverom szerint így jobb, így legenda marad, nem pedig egy agyament, lepukkant egykorsztár. De mégis hiányzik. Az eredetisége, a zenéje, a hangja, az egyénisége. Pedig aki látta (a YouTube-on láthatja) utolsó jelentősebb fellépését Belgrádban, ahol csak támolygott, bénázott, össze-vissza beszélt és énekelt – nos ez már inkább szánalmas volt. De volt Ő olyan is, mint a Rehab idején. Csillogó, laza, cinikus. Ezt a pia, a szerek, a volt férje és az újabb, hasztalan szerelmek elvitték.

Fájt az is, hogy miközben a szörnyű norvég mészárlás mellett őt is siratta a világ, itthon alig-alig lehetett hallani a modern könnyűzenei élet egyik legérdekesebb, leglazább énekesnőjének haláláról. Pedig Amy most már legenda lesz. Még ha erről a tévék és a rádiók nem is akarnak tudomást venni. Nem sok ilyen fazon maradt a porondon ugyanis.

 

RIP

 

PS: Amy, odafenn nyugodtan odaülhetsz Morrisonék mellé. Megérdemled!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

támogatta Senia Group